9. Fejezet~ You can't be no superhuman

Az örvény beszippantotta, és ő csak zuhant, zuhant a végeláthatatlan mélységben.
Ott lent sötét volt, s a kuszán csapongó gondolatok fojtogatták, elképesztő tömegek nehezedtek rá.
Tér és idő elvesztette a jelentőségét. 
Aztán egyszer csak, vége szakadt ennek a különleges állapotnak, a felszín egyre közelebb került, s mintha egy fénycsóva pislákolt volna a magasban, mutatva az utat az ébrenlét és a remény felé.
Harry kábán rebegtette meg a szempilláit, és nagyon lassan végre ki tudta nyitni az elnehezült szemhéját. A  nap halovány narancsszín sugarai  bántották a pupilláját, feje zsongott, végtagjaiban semmi erő nem volt.
- Sophie! -mondta ki lassan, dadogva, de mintha kívülről hallotta volna a saját hangját, szokatlanul idegenül csengett. 
De nem kapott rá választ, teljesen egyedül feküdt a parton egy szikla tövében, Sophie nem volt mellette. Fel akart tápászkodni, el akart indulni, de a lábai nem engedelmeskedtek neki, mint a kocsonya csuklottak össze, és nem tudott tisztán gondolkodni sem.
Az altató amit egy titokzatos kéz belefecskendezett, nagyon erős volt. A szer azonnal hatott, egy percet sem hagyva a fiúnak, hogy szembefordulhasson a támadójával, hogy végre lehulljon róla a misztikus névtelenség, hogy végre kiderüljön az igazság. 
Hosszú órákon át teljes kómában volt, és most vissza kellett feküdnie, hogy összeszedje magát, hogy kitisztuljon a feje. 
Fél óra telt el, mire az életereje visszatért, és nem értette, hogy miért van még mindig életben.
Bárki is a gyilkos, miért nem végzett már vele rögtön? Hiszen itt volt az alkalom, altató helyett halálos mérget is döfhetett volna a bőrébe. 
Mi célja lehetett azzal, hogy elaltatja? Hiszen eddig mindenkit szívtelenül a másvilágra taszított, neki pedig megkegyelmezett.
Legalábbis egyelőre...
Sehogyan sem akart összeállni a kép, az emlékezetében is fekete lyukak tátongtak, és már azt is kezdte megkérdőjelezni, hogy Sophie-ban bízhat-e. Mi van, ha minden eddigi szava hazugság volt? Mi van, ha ő volt az aki alattomosan hátba támadta?
Már nem volt senki az ő pártján, se Louis, se Zayn és lehet, hogy Sophie sem.
Ekkor vette észre, hogy kövek vannak egy sorban elhelyezve egészen attól a helytől kezdve ahol ő feküdt, s az általuk kirakott út felfelé kanyargott a villa irányába.
Biztos volt benne, hogy a gyilkos rakta ki őket.
Hogy valahova el akarta őt vezetni. Lehet, hogy csapda volt, de a kíváncsiságtól hajtva elkezdte követni a kavicsokat. Nem volt nagy vesztenivalója, igazából csak arra vágyott, hogy végre a végére járjon ennek a szörnyű históriának.
Ahogy haladt felfelé a kövek mentén, elnevette magát. Eszébe jutott  Jancsi és Juliska, hiszen ők hagytak így maguk mögött kavicsokat, hogy megtalálják az utat. Majd  megijedt saját magától, hogy egy ilyen helyzetben képes mosolyogni, és elkomorult. Talán  megbolondult volna?
Már elérte a villát, de az út nem befelé a házba vezetett, hanem elkanyarodott a villa oldalánál, és a hátsó kertben ért végét, ahol a család hatalmas medencéje volt.
Először nem értette, hogy miért kellett idejönnie, nem vett észre semmi szokatlant, s a gyilkos sem várta őt tárt karokkal. 
Majd hirtelen meglátta.
A felismerés fájdalmától hátratántorodott, és azt kívánta, bár sohasem ébredt volna fel az altatásból.
A medence vizét rózsaszínűre színezte a vér. 
Az alján feküdt a szerelme, a lány, aki a méhében hordozta a gyermekét. 
A gyermekét, aki már sohasem fog megszületni.

A gyomrát keresztbe felvágták, hasába köveket pakoltak, majd összeöltötték a húst, és a két élettelen testet, Sophie-ét, és babáét, leengedték a medencébe, örök álomra bocsájtva mindkettejüket.
 A Grimm mesék brutális dezsavűje mutatkozott meg, s a medence szélén kövekkel volt kirakva a mostani dalszöveg részlet:
You can't be no superhuman.
Harry remegve állt, és tudta, hogy elrontotta.
Hogy sohasem mutatta ki eléggé  szerelmét, hogy sohasem vállalta fel Sophie-t, hogy mindig gyáva volt otthagyni Henriett-et érte, most pedig halott, s vele együtt az alig két és félhónapos gyermeke is, akinek a létezéséről csak tegnap óta tudott. 
Máris elvesztette.
Megfordult. Nem bírta tovább nézni a látványt, s tekintete egyből egy borítékra esett ami a medence melletti asztalon hevert, rajta nagy betűkkel ez állt: Harry-nek.
Zsibbadt ujjakkal bontotta ki a levelet, amelyet Sophie hagyott hátra neki, a betűket néhol feláztatták a lány könnyei.
Harry! 
Remélem megtalálod az üzenetem, remélem el tudsz mindent olvasni.
Az én életemből már csak percek vannak hátra, és már sohasem foglak látni. A mosolyod, a szemeid, a hajadat, hallani a hangod, érezni a csókod.
A gyilkos most a  fejemhez fogja a pisztolyt, így írok neked, és ha befejezem az utolsó mondatot, akkor vége lesz mindennek. De végülis megérdemlem a halált...
Csak szerettem volna elmondani neked, hogy sajnálok mindent. Azt, hogy rossz anyja voltam a gyerekünknek, azt, hogy még születése előtt elvágtam az életét.
Az én hibám, jól tudom.
Nem volt más lehetőségem. 
Kétségbeesett és dühös voltam, nem akartam mást, mint veled lenni, egy szép, normális családot biztosítani a babánknak, de amíg a Huntingtonok életben voltak, sohasem választottál volna engem. Hányszor mondtad, hogy csak engem szeretsz, hogy csak én számítok? Hogy kettesben megszökünk és boldogok leszünk? Tudtam, hogy nem gondoltad komolyan, hogy mindig visszatartott valami.
Amikor a gyilkos szövetséget ajánlott fel, azt hittem, hogy ez lehet az egyetlen megoldás.
 Ostoba voltam, és belementem a kegyetlen játékba. 
A segítsége voltam, és nem egy ember életének a saját kezemmel vetettem véget, mindenkit képes voltam elpusztítani, aki a boldogságunk útjában állt. 
Én voltam a tégla, a beépített ember.
Amikor tegnap végre egymásra találtunk, azt hittem befejeződött a vérengzés, hogy a gyilkos is befejezte a küldetését, és végre megkapom azt, amire vágytam. 
Téged.
A lelkiismeret-furdalás ugyan belülről marcangolt, de ahogyan rám néztél tegnap, ahogyan hozzáértél a hasamhoz, az mindenért kárpótolt.
Azt hittem, vége van a gyilkolásnak, de Ginger halálánál rá kellett döbbennem, hogy itt nem én irányítok, hogy én is csak egy eszköz voltam, és még koránt sincs semminek se vége. Hogy a  sors keze rám is lecsap, hogy nem maradhat büntetlenül az öldöklés, hogy a tündérmeséket nem nekem találták ki. 
Áldozattá váltam én is.
Remélem, egyszer majd megbocsátasz nekem, és sikerül leleplezned a valakit, akinek bármennyire is szeretném, nem írhatom le a nevét. Remélem rájössz, mielőtt késő lenne.
Szeretlek, 
Sophie


Harry kezéből kihullott az iromány, alig tudta megemészteni a szavakat.
A felismerés kegyetlenül hasított belé. A halálokat ketten okozták, a szerelme és az egyik legjobb barátja. Vagy Zayn, vagy Louis. 
Esetleg mindketten?
Az élete hirtelen értelmetlenné vált, mellkasában hatalmas űr tátongott.
Az asztalon, ahol a borítékot is találta, egy kis fiola állt, benne a zavaros folyadék kísérteties látszatot keltett. Az üvegcsére egy címkét ragasztottak, de a szöveget nem Sophie szálkás betűivel írták, hanem inkább azokhoz hasonlított amelyekkel a halottakon hagyott dalszövegek készültek.
Igyál meg és a fájdalom elmúlik!